Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy ház. Nem is ház, inkább csak viskó. Itt élt egy boszorkány, Hella. Ennek a boszorkánynak az orrán egy ragya díszelgett. Nagyon csúf és gonosz volt. Egész nap a konyhában főzött és kotyvasztott. Azt motyogta közben:
– Még egy kis békanyál, egy csipet pókszőr meg egy kanál csatornavíz és kész a méreg.
Mikor elkészült, fölrakta a polcra a fügelekvár mellé. Ez a banya egy kislányhoz, Klárához szeretett volna bemenni, hogy megmérgezze.
Egyszer csak kijelentette, hogy menni kell. Seprűre ültek a cicájával és indultak. Hét nap, hét éjjel mentek, de semmi. Ahogy mentek, találkoztak a griffmadárral. Megkérdezték tőle, merre van a falu.
Elmondta nekik és megköszönték. Beértek a faluba a holdfényes éjszakában, de azt még mindig nem tudták, hogy hol van a ház. A denevér elvezette őket és beléptek a házba. Beléptek a szobába, a kislány szerencséjükre aludt. A szájába öntötték a mérget. A boszorkány várt-várt egy darabig. Klári testét nem vette át a méreg irányítása. A kislány felébredt és azt mondta:
– De vicces álarc van rajtad!
– De…de…ne…ne…neked a testedet nem irányítja a méreg! – dadogta a boszorkány.
– Milyen méreg? Miről beszélsz? Nem tudod, miért van füge íz a számban?
A boszorkány a homlokára csapott.
– A fügés üveget vettem le a méreg helyett! Ajj! Hogy lehettem ilyen lüke!
A boszorkány nagy duzzogva tért vissza otthonába.
