Egy helyben álltam, az út szélén. A nagy Ő-re vártam. Úgy mondják, nem nekünk kell a szerelemre rátalálni, hanem majd az fog bekopogtatni szívünk ajtaján, összebarátkozik a fájdalommal, hogy egy idő után helyet cseréljenek.
A fájdalomban is van pozitív, hisz anélkül nem érezhetjük az őszinte boldogságot. De ugyanakkor nagyon kínzó tud lenni. Mintha kést forgatnának a szívedben.
De a fájdalom sem marad örökké. Egy idő után szertefoszlik, és helyébe lép a nyugodt és meleg érzés, az őszinte boldogság.
Még mindig az út szélén állok, szívemben az őszinte boldogság, és várom, mikor kopogtat be szívem ajtaján újra a szerelem, amely még akkor is boldoggá tehet, ha fáj. Mivel nem attól vagy boldog, hogy viszonozzák (persze attól is), hanem attól, hogy érzed.
Ahogy ezen gondolkoztam, megáll előttem az, akire vártam.
Hogy ki az, még nem tudom, arcát sem látom, csak őszinte boldogságot érezve elindultunk az út szélén sétálva.
